Kevés magyar menedzser mondhatja el magáról, hogy valóban világszinten is kimagasló karriert futott be. Kapitány István ilyen ember. Egy kivételes életpálya, következetes munka, nemzetközi felelősség, óriási teljesítmény. Joggal volt rá büszke egy ország – még akkor is, ha Magyarországon a szélesebb közvélemény sokáig alig ismerte a nevét a szakmai körökön, mindenekelőtt a Menedzserszövetségen kívül.

Éppen ezért volt meglepő – és sokak számára zavarba ejtő –, ahogyan Kapitány István a visszavonulását kezelte. Egy pillanat alatt lett „a leghíresebb magyar menedzser”, nem az elért eredményei csendes súlyával, hanem azzal, hogy a teljes hazai sajtót végighaknizta a pályája lezárásának történetével. Nem az életút beszélt helyette, hanem ő beszélt az életútjáról – újra és újra, minden fórumon.

Fontos ezt rögzíteni: ez nem von le semmit abból, amit elért. A Shellnél betöltött felsővezetői pozíciója hihetetlen teljesítmény, és Kapitány István kivételes képességű, nagyformátumú menedzser. Egy ország méltán lehetett büszke rá. Ez a tisztelet nem vitatható, és nem is vitatja senki józanul.

A probléma nem itt kezdődik.

A gond ott kezdődik, amikor a siker és a hirtelen jött nyilvános figyelem összemossa a szerepeket. Amikor valaki azt kezdi gondolni: ha egy globális vállalatban sikeres menedzser volt, akkor egy ország gazdaságát is képes lenne irányítani. Ez nem magabiztosság – ez kategóriatévesztés.

Egy multinacionális vállalat és egy ország működtetése nem ugyanaz a pálya. Egy vállalatnál világos tulajdonosi struktúra, mérhető célok, belső hierarchia és kontrollmechanizmusok vannak. Egy ország gazdasága viszont bürokratikus rendszerek, jogi kötöttségek, politikai kompromisszumok és társadalmi érdekellentétek hálózata. Ehhez nem elég az üzleti racionalitás, ehhez államigazgatási tapasztalat, közigazgatási tudás és politikai érzék kell.

Kapitány István itt követte el a valódi baklövést. Nem azzal, hogy véleményt formált, hanem azzal, hogy beleállt egy élesen megosztó társadalmi és politikai vitába, ráadásul egy választások előtti időszakban. Akár a Fideszhez, akár a Tiszához húz, a végeredmény ugyanaz: elveszítette tisztelői jelentős részét. Aki eddig szakmai ikonként nézett rá, most politikai szereplőt lát benne – és ez óhatatlanul felez.

Nem érdemli meg, hogy lenézzük. De azt ki kell mondani: politikát csinált a karrierjéből. És a politika nem hálás terep azoknak, akik addig konszenzusos megbecsülésben éltek. Egy sikeres életpálya nimbusza nagyon gyorsan erodálódik, ha valaki mindenhez is érteni kezd, ahelyett hogy felismerné: nem minden tudás konvertálható át egy másik rendszerbe.

Attól, hogy valaki kiválóan tud csokoládét, prémium üzemanyagot vagy bármilyen terméket globális léptékben értékesíteni, még nem válik automatikusan a gazdaságpolitika szakértőjévé. Egy ország működtetéséhez másfajta tudás, másfajta tapasztalat és másfajta alázat szükséges. És igen: lehet vitatkozni azon is, amikor teljesen tapasztalatlan embereket emel a Fidesz is sokszor magas állami pozíciókba – de ez egy másik vita, és nem menti fel Kapitány Istvánt a saját döntéseinek következményei alól.

Összességében Kapitány István tiszteletreméltó ember, kivételes pályával. De úgy gondolom óriási hibát követ el azzal, hogy nem a visszavonulást, nem az össztársadalmi megbecsülés csendes megélését választotta, hanem a folyamatos megszólalást, az állásfoglalást, a mindenhez értés látszatát. A siker néha nem kapu, hanem csapda. És úgy tűnik, ebbe a csapdába most ő maga sétált bele.